Kezdem érezni az egészségügyi “reformok” hatását. Az orvosok idegbetegek, mert nem tudják mire számíthatnak, és nem tudják mit lehet, mit nem. Ezt aztán bári élvezi, aki találkozik velük, mi is. “Szeretettel” várnak kezelésre.
Tudom, féltik a mundért, meg minden. Nem vagyok oda az orvosokért, nem tekintem őket istennek, mint annak a könyvnek az szerzője sem, aminek az a címe: “Hogyan gyógyuljunk meg az orvosi kezelés ELLENÉRE”. Sokan még meghalni is hajlandók az orvos kedvéért, mert a doktor úr megmondta, hogy 5 hónapom van hátra. Elhiszik nekik, na. Egyik kedves barátom nem hitte el, és meggyógyult a rákból. Nagyon tisztelem az ilyet, de kevés embernek van ehhez mersze. Élni.
Ám úgy érzem – mivel van a közelben egy szívsebész ismerős – ez nem csak egyszerű, természetes ellenállás a változás ellen, hanem aggódás, hogy szétbasznak mindent a szakértő urak, és ellehetetlenítik a helyzetüket. Kell a reform, de ésszel. 2 év alatt nem lehet megváltani a világot, még egy olyan zseniális, elhivatott, jószándékú, rend és fegyelemkedvelő embernek se, mint urunk és parancsolónk, Ferenc. Nem, nem Ferdinándra gondoltam.
Mindezek csak érzések, fingom sincs mi zajlik ebben az országban, nem értek hozzá.